Ravi: Mikor hazaértem a lakásomhoz már besötétedett. A félhomályban kikerestem a kulcsom a zsebemből, a lámpát nem akartam felkapcsolni a lépcsőházban. Kattant a zár, már bent is voltam. Fáradtan levettem a cipőm és a nappaliban lévő kanapéra ültem le. Fejemet hátrahajtottam, egy sóhajtás hagyta el ajkaim. Körülölelte testem a sötétség.
N: Reggel korán keltem, valahogy nem tudtam aludni. Gondolataim ezerfelé szálltak. A lakbértől kezdve a szüleimen át, az új munkámig… És itt eszembe jutott a tegnap este. Még most sem értem, hogy Wonshik miért tűnt el. Másrészről pedig, kissé idegesítő, hogy a gondolataim ennyit forognak körülötte.
Ravi: A kanapén elnyúlva keltettek a nap sugarai, amik az ablakon át verődtek rám. Elgémberedett tagjaimat kinyújtóztattam, felálltam, hogy lefürödjek, majd új ruházatot öltsek. Pár perc alatt végeztem is. A tükör elé álltam, beletúrtam a hajamba. Egy beesett, karikás szemű arc nézett vissza rám. Alig ismertem rá önmagamra. A régen örökvidám ember, aki voltam, teljesen eltűnt. A délelőttömet otthon töltöttem, majd olyan 2 felé kiléptem az ajtón. Rutinos sétám következett a városban, mást már nem tudtam csinálni. Az évek alatt már minden kis sarkot megismertem, nem volt olyan hely vagy bolt amit ne ismertem volna. Később betértem oda, ahová mindig is szoktam.
N: Gyorsan összekaptam magam, helyre tettem vörös tincseimet, majd mentem is dolgozni. Forgalmas reggel volt a mai, a sok munkába induló ember egy csésze kávéval próbált felfrissülni. Azt se tudtam hová kapjam a fejem. 10 óra után már konkrétan unatkoztam. Egy-egy betérő vendég, de semmi több. El is aludhattam volna, hisz a másik felszolgáló, Minsoo - aki hosszú ideje dolgozik már itt - most mindent megtesz azért, hogy főnöke kedvében járjon az előléptetéséért. És a minden alatt MINDENT értek, nem csak a kávézói teendőket…
Nem figyeltem az időt, de olyan fél három-három lehetett, mikor egy ismerős arc lépett be. Helyet foglalt tegnapi helyén, én pedig szaladtam is hozzá.
- Szia! - mosolyogtam.
Ravi: Beléptem az ajtón és máris megcsapta orrom a kávék illata. Egy mélyet lélegeztem, majd helyet foglaltam a szokásos helyemen. Képzeletemben Ken újra ott ült... de nem tudtam mosolyogni. Alig vettem észre a fekete-fehér pincérruhába öltözött vöröshajú srácot, ahogy felém jön az asztalokat kerülgetve.
- Szia! - köszönt rám csilingelő hangjával.
- Szia.. - válaszoltam mély tonusú hangommal.
- Mit hozhatok? - a szokásosat kértem, ő még nem tudhatta hogy mindig ezt kérem. Hisz még új volt. Sóhajtva néztem, ahogy visszament.
N: Vigyorogva készítettem el kávéját, egyszerűen megörültem neki.
Ismételten csináltam mellé egy palacsintát ajándékképpen. Tálcára pakoltam mindent, és kivittem. Próbáltam nem olyan feltünően, mégis sietve visszatérni hozzá. Hiába, túl gyermeteg vagyok, és ezt még 25 évesen se sikerült kinőnöm.
Ravi: Az ablakon keresztül bámultam az embereket, kik csak sietve elsuhantak a szemem előtt. Egy halk köhintést hallottam, mire felnéztem. A srác állt ott, kezében a kávém… és palacsinta. Letette elém, én pedig kérdően pillantottam rá.
- Nem kellett volna...
N: - Ugyan, nem volt fáradtság! A tegnapit is megetted, szóval, gondoltam jól esett! Meg amúgy is… Jobb ha eszel, látszik rajtad, hogy mennyire le vagy fogyva! - váltottam át az aggódó anyuka szerepébe. - Ki tudja, ha nem eszel, talán egy nap csak a csontvázad jön ide be, és azt hogyan szolgálnám ki? - viccelődtem. Egy apró, féloldalas mosolyt véltem felfedezni arcán. - Szólj ha bármire szükséged van még! - hagytam ott lassan.
Ravi: Gondolt rám. Aranyos tőle. Mosolyogva távolodott el, én pedig lassan nekikezdtem az ételnek. Tényleg jólesett enni valamit. A gyomrom szó szerint követelte magának az ételt.
Egyedül ültem a kávézóban, nagy volt a csend. Mielőtt még kávém kihűlt volna, nekikezdtem kortyolgatva, közben a semmibe bámulva. Egy kis idő múlva egy halk kopogást hallottam az asztalon. N, mint tegnap megtudtam, volt az.
- Leülhetek? - mire hümmögtem egyet. Helyet foglalt, álmosan ásítva egyet.
N: - Ne haragudj! - kaptam szám elé. Megrázta a fejét, én csak elmosolyodtam. - Tegnap úgy leléptél… Megijedtem… - birizgáltam karkötőimet. - Tudom, hiperaktív vagyok, nem kicsit, de meg is mondhattad volna, ahelyett, hogy itt hagysz… - hadartam, majd mélyet lélegeztem levegőhiány miatt. Ő csak értetlenül pislogott rám.
Ravi: - Ne-Nem veled volt a baj… Én… - tettem le a poharat, próbáltam valami érthetőt kinyögni. - Csak nem vagyok valami társalgós ember... - ejtettem el egy halvány és szomorú mosolyt.
N: - Ugyan, nem olyannak tűnsz! Oké, magad alatt vagy, de ha kihevered a csajt, aki ejtett, biztos sokkal vidámabb leszel! Ennyit egy lány se ér… Mikor dobott? Egy hete? Hónapja? - osztottam meg vele feltételezésem találgatások kiséretében. Arcáról eltűnt az az apró mosoly. - Ro-rosszat mondtam? - dadogtam neki halkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése