Overcome the pain #1

Ravi: Évek teltek el. Hosszú fájdalmas évek... Nélküle. A szívem darabokban hever mellkasomban és nem akar összeforrni. Sehogy se. Egyre jobban süllyedek a sötét mélybe és semmi se állít meg. Fájdalom... és emlékek amiket magad után hagytál. Miért kellett annak a balesetnek megtörtennie? Miért kellett annak az autónak…  Mondtam, hogy ne siess haza, mondtam, hogy tedd le azt a nyomorult telefont. Nem figyeltél rám. Az utolsó dolog amit hallottam az a kiáltásod volt. És a mindent betöltő csattanás zaja. Aztán semmi. Megszakadt a vonal. A telefon hangosan érkezett a kemény földre. Egész testemben remegtem. Nem akartam elhinni amit hallottam. De sajnos a valóság utolért...

N: Új nap, új lehetőség. Az előző munkahelyemen 2 hetet sem húztam le, ki is rúgtak. Három napja keresek munkát. Ma egy kis kávézóba megyek állásinterjúra. Aranyos helynek tűnik, es pincérkedni sem lehet nagyon nehéz, egy próbát megér…
Amint beléptem a kapun, az üzlet vezetője egyből üdvözölt. Beszélgettünk, és mondta, hogy mivel nem nagyon van jelentkező - magyarul senki -, ezért megkapom a munkát.

Ravi: Azóta minden napomat ott töltöm ahol megismerkedtünk. Ahol sose gondoltuk volna hogy ilyen lesz a vég... Hogy egyszer már csak én fogok itt ülni az asztalnál és a szemben lévő szék, ahol régen ültél, üresen és hidegen fog ott állni. A kedvencünket akartam rendelni… mint mindig. Elrévedtem a semmiben… de igazából téged láttalak. Ott mosolyogtál, bolondoztál előttem. De csak a képzeletem játszik velem. Egy köhintést hallottam, mire felfigyeltem a mellettem álló alakra. Új alkalmazott lehetett, hisz még sose láttam itt vörösre festett hajú embert. Halkan, már automatikusan mondtam mit kérek. Mosolyogva felírta és már sietett is a következő asztalhoz.

N: - Jó napot, mit hozhatok? - mosolyogtam az előttem ülő hölgyre. Amíg felírtam rendelését, vissza-visszapillantottam az előző asztalhoz. Magányos, mélyeket sóhajtozó fiú. Talán egy lány elbánt vele, nem tudom. Minden esetre, rossz így látni…
Leadtam a rendeléseket, vártam, hogy elkészüljenek. Addig csináltam egy palacsintát, tányérra tettem, és a kávékkal együtt kivittem. A fiúhoz érve letettem a palacsintát is.
- Tessék, a ház ajándéka! - mosolyogtam rá. - Fogyaszd egészséggel!

Ravi: A srác csak sugárzott az energiától, perzselte a bőröm aurája. Arcán széles mosollyal tette le elém a palacsintát a kávémmal együtt.
- Tessék, a ház ajándéka! Fogyaszd egészséggel! - mondta, majd gyorsan el is tűnt a tányérokkal a kezében. Sóhajtottam egy picit, majd először az ételnek kezdtem neki. Alig ettem a napokban, a hasam megkordult. Gyorsan megettem, majd a kezembe vettem a poharat. Nyár vége volt, az ősz már az ajtón kopogott. Hogy telnek az évszakok… milyen gyorsan. Észre se vesszük és megváltozik a környezetünk. Új ruházatot öltünk. És talán mi is változunk... mi emberek. De én valahogy már kivétel vagyok.

N: A pult mögött elbújva figyeltem, ahogy eszik. Elmosolyodtam. Emlékszem, mikor én voltam ilyen. Akkor senkit sem érdekelt, hogy mi bajom van, csak tűnjek el az útból. Nem akarok mást is ilyen állapotban látni…
- Hakyeon, a hármasnál fizetnének! - kiabáltak ki a konyhából.
- Megyek! - tértem magamhoz, majd szaladtam is a két kisgyerekes családhoz. - Összesen 5340 won lesz! - tettem le a számlát az apa elé.

Ravi: Fáradt voltam, de a kávé segített. Bár már szemem alatt karikák húzódtak, nem akartam hazamenni és pihenni. Az az utolsó beszélgetésünk mindig lejátszódik. És nem akarom. Nem akarom újra meg újra átélni. Inkább csak itt ülök és a mosolygós feledet nézem. A nap lassacskán lenyugodott, az utolsó sugarakat megvártam míg lemennek. Az utolsókig, kitartóan fénylettek... Majd eltűntek. Hátradőltem a széken. Már csak én voltam ott, nemsokára zártak. A vöröshajú már az asztalokat törölte.

N: Én zártam a kávézót, még felmostam, takarítottam, és egyebek. A magányos fiú még mindig ott ült. Félbe hagytam munkámat, majd lassan odamentem hozzá.
- Ne haragudj… Leülhetek? - kérdeztem kissé félve. Nem akartam megzavarni, de nem nézhetem, ahogy egyedül ül itt, és néz ki a fejéből…

Ravi: Merengésemet egy halk hang zavarta meg. Azt hittem ki fog küldeni, de… nem úgy történt ahogy vártam. Egy aprót bólintottam, ő pedig egy másik széknek támasztva a felmosót, elfoglalta Ken székét. Fogamat összeszorítottam ahogy leült az Ő helyére.

N: Sóhajtottam egy nagyot, majd beszélni kezdtem hozzá.
- A nevem Hakyeon, de hívj csak N-nek - nyújtottam felé kezemet, de még csak nem is bólintott. Kezemet elkaptam, majd folytattam. - Remélem ízlett a palacsinta! Egyébkent, láttam, hogy egész nap itt ültél… Gondoltam jót tenne egy kis társaság, haver! - kerülte tekintetemet, én viszont kerestem övét.

Ravi: Társaság... Mióta nem találkoztam a barátaimmal. Magamba burkolóztam Ken halála után. Senkivel se álltam szóba. A szüleimmel is alig váltottam pár szót. Elszoktam a társasági élettől. Senkit se akartam a közelembe engedni… Féltettem őket. Féltem hogy bajuk esik ha velem vannak. Kezemet az asztal alatt görcsösen szorítottam össze. Számat enyhén beharaptam. Kérdően pillantott rám.
- Téged hogy hívnak?
- Wonshik - válaszoltam vonakodva. Nem bírtam tovább. Gyorsan felálltam, mielőtt újabb kérdést szegezhetett volna nekem, kivettem a zsebemből a pénzt, odatettem az asztalra, majd egy meghajlás kíséretében kisiettem a kávézóból.

N: Éppen a következő kérdést fogalmaztam meg neki, de eltűnt. Nem mondott semmit, csak otthagyott. Kicsit lelombozott, hisz, csak kedves akartam lenni…
Eltettem a pénzt, befejeztem a takarítást, és bezártam. Hazafelé, a buszra várva is csak gondolkoztam. Ez a fiú vagy túlzottan félénk, vagy csak magányos… Rossz ránézni, ahogy kevergeti a kávét, fél óra, mire megissza…
Észre sem vettem, hogy hazaértem. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, és mentem is aludni.