Overcome the pain #2

Ravi: Mikor hazaértem a lakásomhoz már besötétedett. A félhomályban kikerestem a kulcsom a zsebemből, a lámpát nem akartam felkapcsolni a lépcsőházban. Kattant a zár, már bent is voltam. Fáradtan levettem a cipőm és a nappaliban lévő kanapéra ültem le. Fejemet hátrahajtottam, egy sóhajtás hagyta el ajkaim. Körülölelte testem a sötétség.

N: Reggel korán keltem, valahogy nem tudtam aludni. Gondolataim ezerfelé szálltak. A lakbértől kezdve a szüleimen át, az új munkámig… És itt eszembe jutott a tegnap este. Még most sem értem, hogy Wonshik miért tűnt el. Másrészről pedig, kissé idegesítő, hogy a gondolataim ennyit forognak körülötte.

Ravi: A kanapén elnyúlva keltettek a nap sugarai, amik az ablakon át verődtek rám. Elgémberedett tagjaimat kinyújtóztattam, felálltam, hogy lefürödjek, majd új ruházatot öltsek. Pár perc alatt végeztem is. A tükör elé álltam, beletúrtam a hajamba. Egy beesett, karikás szemű arc nézett vissza rám. Alig ismertem rá önmagamra. A régen örökvidám ember, aki voltam, teljesen eltűnt. A délelőttömet otthon töltöttem, majd olyan 2 felé kiléptem az ajtón. Rutinos sétám következett a városban, mást már nem tudtam csinálni. Az évek alatt már minden kis sarkot megismertem, nem volt olyan hely vagy bolt amit ne ismertem volna. Később betértem oda, ahová mindig is szoktam.

N: Gyorsan összekaptam magam, helyre tettem vörös tincseimet, majd mentem is dolgozni. Forgalmas reggel volt a mai, a sok munkába induló ember egy csésze kávéval próbált felfrissülni. Azt se tudtam hová kapjam a fejem. 10 óra után már konkrétan unatkoztam. Egy-egy betérő vendég, de semmi több. El is aludhattam volna, hisz a másik felszolgáló, Minsoo - aki hosszú ideje dolgozik már itt - most mindent megtesz azért, hogy főnöke kedvében járjon az előléptetéséért. És a minden alatt MINDENT értek, nem csak a kávézói teendőket…
Nem figyeltem az időt, de olyan fél három-három lehetett, mikor egy ismerős arc lépett be. Helyet foglalt tegnapi helyén, én pedig szaladtam is hozzá.
- Szia! - mosolyogtam.

Ravi: Beléptem az ajtón és máris megcsapta orrom a kávék illata. Egy mélyet lélegeztem, majd helyet foglaltam a szokásos helyemen. Képzeletemben Ken újra ott ült... de nem tudtam mosolyogni. Alig vettem észre a fekete-fehér pincérruhába öltözött vöröshajú srácot, ahogy felém jön az asztalokat kerülgetve.
- Szia! - köszönt rám csilingelő hangjával.
- Szia.. - válaszoltam mély tonusú hangommal.
- Mit hozhatok? - a szokásosat kértem, ő még nem tudhatta hogy mindig ezt kérem. Hisz még új volt. Sóhajtva néztem, ahogy visszament.

N: Vigyorogva készítettem el kávéját, egyszerűen megörültem neki.
Ismételten csináltam mellé egy palacsintát ajándékképpen. Tálcára pakoltam mindent, és kivittem. Próbáltam nem olyan feltünően, mégis sietve visszatérni hozzá. Hiába, túl gyermeteg vagyok, és ezt még 25 évesen se sikerült kinőnöm.

Ravi: Az ablakon keresztül bámultam az embereket, kik csak sietve elsuhantak a szemem előtt. Egy halk köhintést hallottam, mire felnéztem. A srác állt ott, kezében a kávém… és palacsinta. Letette elém, én pedig kérdően pillantottam rá.
- Nem kellett volna...

N: - Ugyan, nem volt fáradtság! A tegnapit is megetted, szóval, gondoltam jól esett! Meg amúgy is… Jobb ha eszel, látszik rajtad, hogy mennyire le vagy fogyva! - váltottam át az aggódó anyuka szerepébe. - Ki tudja, ha nem eszel, talán egy nap csak a csontvázad jön ide be, és azt hogyan szolgálnám ki? - viccelődtem. Egy apró, féloldalas mosolyt véltem felfedezni arcán. - Szólj ha bármire szükséged van még! - hagytam ott lassan.

Ravi: Gondolt rám. Aranyos tőle. Mosolyogva távolodott el, én pedig lassan nekikezdtem az ételnek. Tényleg jólesett enni valamit. A gyomrom szó szerint követelte magának az ételt.
Egyedül ültem a kávézóban, nagy volt a csend. Mielőtt még kávém kihűlt volna, nekikezdtem kortyolgatva, közben a semmibe bámulva. Egy kis idő múlva egy halk kopogást hallottam az asztalon. N, mint tegnap megtudtam, volt az.
- Leülhetek? - mire hümmögtem egyet. Helyet foglalt, álmosan ásítva egyet.

N: - Ne haragudj! - kaptam szám elé. Megrázta a fejét, én csak elmosolyodtam. - Tegnap úgy leléptél… Megijedtem… - birizgáltam karkötőimet. - Tudom, hiperaktív vagyok, nem kicsit, de meg is mondhattad volna, ahelyett, hogy itt hagysz… - hadartam, majd mélyet lélegeztem levegőhiány miatt. Ő csak értetlenül pislogott rám.

Ravi: - Ne-Nem veled volt a baj… Én… - tettem le a poharat, próbáltam valami érthetőt kinyögni. - Csak nem vagyok valami társalgós ember... - ejtettem el egy halvány és szomorú mosolyt.

N: - Ugyan, nem olyannak tűnsz! Oké, magad alatt vagy, de ha kihevered a csajt, aki ejtett, biztos sokkal vidámabb leszel! Ennyit egy lány se ér… Mikor dobott? Egy hete? Hónapja? - osztottam meg vele feltételezésem találgatások kiséretében. Arcáról eltűnt az az apró mosoly. - Ro-rosszat mondtam? - dadogtam neki halkan.

Overcome the pain #1

Ravi: Évek teltek el. Hosszú fájdalmas évek... Nélküle. A szívem darabokban hever mellkasomban és nem akar összeforrni. Sehogy se. Egyre jobban süllyedek a sötét mélybe és semmi se állít meg. Fájdalom... és emlékek amiket magad után hagytál. Miért kellett annak a balesetnek megtörtennie? Miért kellett annak az autónak…  Mondtam, hogy ne siess haza, mondtam, hogy tedd le azt a nyomorult telefont. Nem figyeltél rám. Az utolsó dolog amit hallottam az a kiáltásod volt. És a mindent betöltő csattanás zaja. Aztán semmi. Megszakadt a vonal. A telefon hangosan érkezett a kemény földre. Egész testemben remegtem. Nem akartam elhinni amit hallottam. De sajnos a valóság utolért...

N: Új nap, új lehetőség. Az előző munkahelyemen 2 hetet sem húztam le, ki is rúgtak. Három napja keresek munkát. Ma egy kis kávézóba megyek állásinterjúra. Aranyos helynek tűnik, es pincérkedni sem lehet nagyon nehéz, egy próbát megér…
Amint beléptem a kapun, az üzlet vezetője egyből üdvözölt. Beszélgettünk, és mondta, hogy mivel nem nagyon van jelentkező - magyarul senki -, ezért megkapom a munkát.

Ravi: Azóta minden napomat ott töltöm ahol megismerkedtünk. Ahol sose gondoltuk volna hogy ilyen lesz a vég... Hogy egyszer már csak én fogok itt ülni az asztalnál és a szemben lévő szék, ahol régen ültél, üresen és hidegen fog ott állni. A kedvencünket akartam rendelni… mint mindig. Elrévedtem a semmiben… de igazából téged láttalak. Ott mosolyogtál, bolondoztál előttem. De csak a képzeletem játszik velem. Egy köhintést hallottam, mire felfigyeltem a mellettem álló alakra. Új alkalmazott lehetett, hisz még sose láttam itt vörösre festett hajú embert. Halkan, már automatikusan mondtam mit kérek. Mosolyogva felírta és már sietett is a következő asztalhoz.

N: - Jó napot, mit hozhatok? - mosolyogtam az előttem ülő hölgyre. Amíg felírtam rendelését, vissza-visszapillantottam az előző asztalhoz. Magányos, mélyeket sóhajtozó fiú. Talán egy lány elbánt vele, nem tudom. Minden esetre, rossz így látni…
Leadtam a rendeléseket, vártam, hogy elkészüljenek. Addig csináltam egy palacsintát, tányérra tettem, és a kávékkal együtt kivittem. A fiúhoz érve letettem a palacsintát is.
- Tessék, a ház ajándéka! - mosolyogtam rá. - Fogyaszd egészséggel!

Ravi: A srác csak sugárzott az energiától, perzselte a bőröm aurája. Arcán széles mosollyal tette le elém a palacsintát a kávémmal együtt.
- Tessék, a ház ajándéka! Fogyaszd egészséggel! - mondta, majd gyorsan el is tűnt a tányérokkal a kezében. Sóhajtottam egy picit, majd először az ételnek kezdtem neki. Alig ettem a napokban, a hasam megkordult. Gyorsan megettem, majd a kezembe vettem a poharat. Nyár vége volt, az ősz már az ajtón kopogott. Hogy telnek az évszakok… milyen gyorsan. Észre se vesszük és megváltozik a környezetünk. Új ruházatot öltünk. És talán mi is változunk... mi emberek. De én valahogy már kivétel vagyok.

N: A pult mögött elbújva figyeltem, ahogy eszik. Elmosolyodtam. Emlékszem, mikor én voltam ilyen. Akkor senkit sem érdekelt, hogy mi bajom van, csak tűnjek el az útból. Nem akarok mást is ilyen állapotban látni…
- Hakyeon, a hármasnál fizetnének! - kiabáltak ki a konyhából.
- Megyek! - tértem magamhoz, majd szaladtam is a két kisgyerekes családhoz. - Összesen 5340 won lesz! - tettem le a számlát az apa elé.

Ravi: Fáradt voltam, de a kávé segített. Bár már szemem alatt karikák húzódtak, nem akartam hazamenni és pihenni. Az az utolsó beszélgetésünk mindig lejátszódik. És nem akarom. Nem akarom újra meg újra átélni. Inkább csak itt ülök és a mosolygós feledet nézem. A nap lassacskán lenyugodott, az utolsó sugarakat megvártam míg lemennek. Az utolsókig, kitartóan fénylettek... Majd eltűntek. Hátradőltem a széken. Már csak én voltam ott, nemsokára zártak. A vöröshajú már az asztalokat törölte.

N: Én zártam a kávézót, még felmostam, takarítottam, és egyebek. A magányos fiú még mindig ott ült. Félbe hagytam munkámat, majd lassan odamentem hozzá.
- Ne haragudj… Leülhetek? - kérdeztem kissé félve. Nem akartam megzavarni, de nem nézhetem, ahogy egyedül ül itt, és néz ki a fejéből…

Ravi: Merengésemet egy halk hang zavarta meg. Azt hittem ki fog küldeni, de… nem úgy történt ahogy vártam. Egy aprót bólintottam, ő pedig egy másik széknek támasztva a felmosót, elfoglalta Ken székét. Fogamat összeszorítottam ahogy leült az Ő helyére.

N: Sóhajtottam egy nagyot, majd beszélni kezdtem hozzá.
- A nevem Hakyeon, de hívj csak N-nek - nyújtottam felé kezemet, de még csak nem is bólintott. Kezemet elkaptam, majd folytattam. - Remélem ízlett a palacsinta! Egyébkent, láttam, hogy egész nap itt ültél… Gondoltam jót tenne egy kis társaság, haver! - kerülte tekintetemet, én viszont kerestem övét.

Ravi: Társaság... Mióta nem találkoztam a barátaimmal. Magamba burkolóztam Ken halála után. Senkivel se álltam szóba. A szüleimmel is alig váltottam pár szót. Elszoktam a társasági élettől. Senkit se akartam a közelembe engedni… Féltettem őket. Féltem hogy bajuk esik ha velem vannak. Kezemet az asztal alatt görcsösen szorítottam össze. Számat enyhén beharaptam. Kérdően pillantott rám.
- Téged hogy hívnak?
- Wonshik - válaszoltam vonakodva. Nem bírtam tovább. Gyorsan felálltam, mielőtt újabb kérdést szegezhetett volna nekem, kivettem a zsebemből a pénzt, odatettem az asztalra, majd egy meghajlás kíséretében kisiettem a kávézóból.

N: Éppen a következő kérdést fogalmaztam meg neki, de eltűnt. Nem mondott semmit, csak otthagyott. Kicsit lelombozott, hisz, csak kedves akartam lenni…
Eltettem a pénzt, befejeztem a takarítást, és bezártam. Hazafelé, a buszra várva is csak gondolkoztam. Ez a fiú vagy túlzottan félénk, vagy csak magányos… Rossz ránézni, ahogy kevergeti a kávét, fél óra, mire megissza…
Észre sem vettem, hogy hazaértem. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, és mentem is aludni.

Overcome the pain (bevezetés)

Nos, egy többrészes ficnek nézek elébe, ami szó szerint egy NAVI* szerep amit, édes-kedves, Elimmel írtunk/írunk, és annyira megtetszett, hogy muszáj megosztanom veletek. 
Szóval amint ráveszem magam, hogy begépeljem, hozni is fogom a részeket. ^^

*navi: VIXX páros, N és Ravi.

Leírás: 

Cha Hakyeon és Kim Wonshik csak a véletlennek köszönhetik, hogy megismerték egymást. A barátokkal nem igen rendelkező fiúk barátsága még saját magukat is meglepte. Fenekestül felfordult mindkettejük élete, hogy a másik fél belecsöppent.
Ravi, a visszahúzódó fiú, aki nem mindig volt ilyen, képes feloldódni és párszor elfeledni egy olyan napot, amit elképzelni se tud az ember, egy olyan energiabomba mellett, mint N. A furcsa barátság viszont egyre közelebb hozza egymáshoz a két felet.