Blossom Day [UNB's Jun x Chan]

Szóval mint U-KISS és A.C.E fan, szerintem totál érthető, amiért imádom a UNB-t, és valahogy a két kis maknae barátsága inspirált egy aranyos kis történetre, és tudom, vagy 3 éve nem volt itt poszt, de remélem szeretettel fogadjátok majd ezt a kis egypercest :) Nagyon régen nem írtam, és most is egy kis Teen Top-os blogon dolgozok, főként a magam szórakoztatására, de ha lesz több rész, akkor szerintem valahova megosztok egy linket, hogyha valaki ide tévedne, és kedvet kapna egy nem teljesen yaoi dologhoz :D Nem is húzom a szót, jöjjön a Jun x Chan!

Blossom Day

Fáradtan estem haza a dormunkba a mai napi próba után. Másra sem vágytam, mint az ágyam puha párnái közé beesni, és a takaróm melegét érezni az egész testemen. Mint egy kis pillecukor, aki a téli forró kakaón kezd olvadni, úgy akartam magam érezni. Hiába tudtam, hogy ez nem jöhet el, hiába akartam csak egy percre a régi életemet élni, amikor semmi sem zavart. Fáradtan előkotortam a kulcsot a táskámból, majd nagyot sóhajtva csúsztattam bele a zárba. Már az ajtótól hallottam a hyungok önfeledt nevetését, ami engem is mosolygásra késztetett a zárt ajtó mögött. Elforgattam a kulcsot, majd beléptem a házba.
- Megjöttem - én is meglepődtem mennyire erőtlen is a hangom.
- Szia Yuchan - integetett a kis asztaltól Donghun. A kis vacsoráját eszegette, ha jól láttam rámen volt. Igen, jól is fog esni egy kis meleg leves ezután a hosszú nap után.
Eddig is kemény volt a UNB promotálása, mivel a The Unit végeztével szinte azonnal nekiláttunk az előkészületeknek, és közben ott volt az A.C.E első önálló koncertsorozata is, amire minden eddiginél jobban gyakoroltunk, hisz meg akartuk mutatni minden CHOICE-nak, hogy okkal szeretnek minket, és hálánkat is ki akartuk fejezni a rengeteg támogatásért. A véget nem érő szeretet, amit kaptunk... Egyszerűen szavakba nem tudnám önteni, hogy mit is jelentett ez nekem. De a UNB promotálás a debütáláshoz közeledve csak nehezebb, fárasztóbb lett. Láttuk magunk előtt a célt, tudtuk, hogy miért vagyunk ott, hogy ez miért fontos. Mégis... Úgy éreztem jobb lett volna, ha kiesek én is, és Rockhyun vagy Seyong kerül be helyettem, és én is itthon tudnék ülni, vagy a szabadban kirándulni, jókedvűen.
Gondolataimból leaderünk hangja zökkentett ki.
- Szia - lépett mellém hatalmas mosollyal. - Milyen napod volt? - kérdezett vidáman.
- Elment... - motyogtam. Nem erőltette a társalgást, inkább leült Donghunhoz a kis asztalhoz, hogy együtt nézzék a tévében lévő rajzfilmet. Letettem táskámat, levettem cipőmet, majd miután megmostam kezemet, odaléptem a konyhában pihenő lábashoz. A mosogatóra pillantottam, az üres tányérok csak ott sorakoztak, várva a megváltásra, hogy valaki majd elmosogatja őket. Keserű mosolyra húztam számat, ahogy belegondoltam, hogy mennyire is hasonlítok ezekre a tányérokra. Várnak valamit, ami akár soha el nem jön. Várják, hogy valaki odafigyel rájuk. Kétségbeesett kiáltásuk, mikor már olyan szaga van a mosatlan tányéroknak, amit ember nem bír elviselni... Ellenben én nem mutatom ki, hogy mennyire is szükségem lenne egy kicsit több támogatásra. Én magamban próbálom leküzdeni a dolgot.
Végre levettem az edényről a fedőt, hogy utána hatalmas adag levest szedjek magamnak, ami csillapíthatja farkaséhségemet. De meglepve, talán dühösen konstatáltam, hogy teljesen üres a lábas. Nem szóltam egy szót sem, gondoltam a maradékot a hűtőbe tették nekem a hyungok, hogy ne legyen baja. De ott nemhogy leves nem volt, de konkrétan semmi ehető.
- Maradt nekem valami kaja? - kissé félve tettem fel a kérdést a két tévéző csapattársamnak. Meglepve néztek felém.
- Nem ettél? - hallatszott Jun meglepett hangja. Fejem rázásával jeleztem válaszomat.
- Pedig mi azt hittük, hogy valamit esztek a többiekkel... Holnap akartunk elmenni bevásárolni... - vakarta meg idegesen tarkóját Donghun. - Ne haragudj, tényleg azt hittük eszel valamit...
- Semmi gond - szomorkásan indultam meg szobám felé pizsamámért, hogy akkor a fürdést letudjam este. Leültem ágyamra, és mielőtt elindultam volna zuhanyozni, még megnéztem telefonomat. Napközben értesítést kaptam róla, hogy az A.C.E live-olt, de nem volt időm a menetrendem alatt megnézni, egyik forgatásról mentünk a másikra, így gondoltam belenézek a visszajátszásba. Számat tátva figyeltem a videót, ahol a többiek nagy örömmel sétálgatnak a cseresznyefa virágzás kellős közepén. Eddig mindig együtt mentünk, amíg gyakornokok voltunk... Persze, nem várhatnak rám, ki tudja mikor lesz időm, de mégis elszomorított...
Telefonomat lezártam, ágyamra dobtam. Pizsamámat felkaptam, majd a fürdő felé igyekeztem. Ha már a meleg leves nem jött össze, akkor majd a jóleső meleg zuhany segít. A hideg is kirázott, amikor belegondoltam, hogy milyen tökéletes zárása lesz a napnak az, ahogy a forró víz végigfolyik rajtam, én pedig relaxálhatok alatta. Már épp mentem volna be, amikor Jason arrébb lökött, hogy ő megy előbb, majd előttem becsapva az ajtót bezárkózott a fürdőbe. Mély levegőt vettem, majd idegesen kifújtam. Negyed órája vagyok itthon, de már harmadjára lettem teljesen ideges a csapatom miatt.
- Chan, minden oké? - hallottam meg a még mindig tévéző Donghun hangját. Lassan megfordultam, majd rá és Junra néztem.
- Szerintetek minden oké? - kérdeztem nem kevés gúnnyal hangomban.
- Nem éppen úgy festesz...
- Csodálkoztok?! 15 perc alatt harmadjára érzem úgy, hogy feleslegesen dolgozom ki a belemet a csapatért, feleslegesen hajtom magam szinte végkimerülésig, és persze nektek ez a normális, nem? - emeltem fel a hangomat.
- Yuchan, ha a vacsora miatt vagy ideges, akkor bocs, elfelejtettük, hogy... - kezdett bele Junhee.
- Igen, elfelejtettétek! Elfelejtettétek, hogy ott az a nyomorék maknae, aki talán este enne valamit, miután végighajtotta a napot a csapatáért! Elfelejtettétek, hogy talán én is megnézném azt a rohadt cseresznyefa virágzást, elfelejtettétek, hogy hazaérve talán letusolnék, mert hosszú napom volt! És miért is volt az? Ja igen, hogy az A.C.E-ről ne azt gondolják, hogy a forrónacis Cactus fiúk, hanem hogy egy csapat, aki tehetséges, akiket érdemes támogatni! - fakadtam ki. Csak pislogtak rám. közben Sehyoon is kijött szobájából hangomra, és egyből mellém lépett, vállamat megragadva próbált megnyugtatni.
- Chan, figyelj... Nyugo... - kezdett bele.
- Nem, nem nyugszom meg! - támadtam neki. Jason is kijött a fürdőből, így úgy álltam, hogy mind a négyüket lássam. - Feltűnt bármelyikőtöknek, hogy mennyire fáj megint a térdem? Hogy mennyire kedvtelenül indul minden napom? Persze, hogy nem... 2 hónapja még megkérdeztétek, hogy minden rendben van-e, faggattatok mit csináltam nap közben a csapattal! De mostanában felőletek fel is fordulhatnék! Megkérdezitek minden oké-e, aztán mentek is tévézni! Jó esetben látlak titeket, de általában már alszotok, amikor megjövök, reggel pedig MÉG alszotok, amikor elmegyek. Komolyan, lényegében semmit sem csináltok, amíg én itt keményen dolgozok, és annyit nem tudnátok megtenni, hogy egy rohadt zacskós levessel többet vesztek, hogy talán én is tudjak enni? - iszonyatosan üvöltöztem. A hetek óta magamban tartott idegesség most jött ki...
- Kang Yuchan... Menj aludni - hallotam Donghunon, hogy nagyon erősen vissza kell fognia magát, hogy ne mondjon semmit.
- Minek? Hogy ne zavarjam meg az animét, ami ennyivel érdekesebb, mint én? - nem engedtem.
- Menj aludni, mert nem lesz jó vége, ha én is üvöltözni kezdek veled. Ezt holnap megbeszéljük, ha nyugodt leszel - állt fel a földről, hogy szemmagasságban legyünk.
- Szuper, megint én vagyok a rossz, a hülye hisztis maknae, amiért igazam van - indultam el szobám felé. - Tudjátok... - fordultam vissza az ajtóból. - Most először őszintén bánom, hogy az A.C.E tagja vagyok... És ez miattatok van... - becsaptam magam mögött az ajtót. Átvettem ruhámat, hogy izzadtan menjek aludni, majd felmásztam az emeletes ágy tetejére. Kezembe vettem telefonomat, és a U-KISS Jun-jának üzenetét láttam feltűnni.

Jun: Hali, holnap szabadnap! Van kedved csinálni valamit? :D

Chan: Bármit, amíg nem kell a hyungokkal lennem hehe

Jun: Na, mi történt? :o

Chan: Mindegy, holnap elmesélem... 

Jun: Úgyis kibékültök, mint mindig :D 

Chan: Persze, de... 
Most kicsit betelt a pohár

Gondolkodtam mit is tudnánk csinálni, majd hirtelen ötletként le is írtam azt, amihez a legtöbb kedvem lett volna.

Chan: Amúgy... Cseresznyefa virágzás?

Jun: Rendben! Már vagy ezer éve nem voltam!

Chan: Oké, akkor holnap. Jó éjt! 

Letettem telefonomat, majd a fal felé fordultam, hogy pihenhessek.


Reggel nem sokat beszéltünk a többiekkel, mielőtt elindultam, hogy találkozzak Junnal, a legtöbb, ami elhagyta a számat a "köszi", "szabad a fürdő" vagy az "elmentem" kifejezések voltak. Még mindig mérges voltam, és senki annyit nem mondott, hogy talán volt abban igazság, amit mondtam. Valószínűleg megint ők voltak megsértődve, de nem is tudom mit vártam, hisz mindig ez van, ha elmondom a véleményemet... Előre látom, hogy megint én fogok elsőnek bocsánatot kérni, hogy ne legyen otthon feszült a hangulat.

Junnal a park mellett találkoztunk, ahogy megláttam egyből elmosolyodtam. A UNB-ben vele jövök ki a legjobban, valószínűleg a korunk miatt, de úgy érzem, hogy benne igazi barátra leltem. A telefonján nyomkodott valamit, így észre se vette, hogy megérkeztem. Éltem a lehetőséggel, és egy hirtelen mozdulattal nyakába is ugrottam.
- Hát így kell várni a haverodat? - kapaszkodtam meg a magasabb fiúban.
- Neked is jó reggelt - mosolygott rám válla felett.
- Eszünk valamit? Tegnap nem is vacsoráztam - másztam le róla, majd ruhámat megigazítva fordultam felé.
- Mindig a hasadon jár az eszed... - sóhajtott fel, de mosolya még mindig nem tűnt el. - Nesze - halászott elő táskájából valami nasit. - Tudtam, hogy ez lesz az első mondatod...
- Király vagy, Jun! - néztem meg mit is kaptam. - Ha a manager hyung tudná, hogy mit eszünk, akkor tuti megölne bennünket! - poénkodtam. Igen, promóció alatt sem felejthetjük el a diétánkat, hogy végig formában maradhassunk. De egy kis bűnözés még nem a világ vége!
- De most csak ketten vagyunk! Se menedzser hyungok, se leaderek, csak mi ketten! - igaza volt, esély nem volt rá, hogy lebukjunk. - De inkább mesélj, mi volt tegnap? - és ezzel elindultunk a cseresznyefák alatti kis úton, én pedig belekezdtem hosszas történetembe.
- ... aztán Donghun hyung is mérges lett rám, és elküldött aludni... Reggel pedig még ők voltak megsértődve. Pedig most tuti nem fogok bocsánatot kérni... Vagyis megpróbálok nem - fejeztem be.  - De komolyan, ez akkora kérés? Hogy picit legyenek rám tekintettel?
- Azért nem semmi... De ugye tudod, hogy ők is idegesek a MIXNINE miatt? Amiket hallok, nem csoda, ha ingerültek... - addigra már jégkrémet is vettünk, és azt eszegettük séta közben.
- Jó, persze, de akkor is... Te mit szólnál, ha visszamennél a dormotokba és Eli hyung elkezdene veled üvöltözni, mert te csak egy kis figyelemre vágysz?
- A lehető legrosszabb példát hoztad fel - kuncogott fel. - Eli hyung ha akarna se élne a dormban a családja miatt...
- Te is megfogod a lényeget... - húztam el a számat.
- Csak vicceltem, de igazad van, totál érthető a kiborulásod. Majd én törődök veled, Yuchan - mosolygott rám. Néhány pillanatig csak egymást néztük, kissé el is vesztem tekintetében. Olyan furcsa volt a helyzet, a gyönyörűen virágzó lombok alatt sétálgattunk ketten, semmilyen titkunk nem volt egymás között, és most le sem vettük a szemünket a másikról egy pillanatra se. Nem tudom, hogy a helyzet furcsasága miatt, vagy mert láttam valamit Jun szemében, de elfordítottam fejemet.
- Nézd milyen szép az a fa! - rögtönöztem, és a mellettünk lévő hatalmas lombkoronára mutattam fel, hogy ne legyen ennél is kínosabb a szituáció.
- Igen, tényleg az - pillantott oda ő is. - Le is fotózom, várj! - kapta elő telefonját.

Egészen sötétedésig járkáltunk fel-alá, közben ügyelve, hogy elkerüljünk az előző kínos pillanatot. Vagyis én mindenképp vigyáztam rá. Mikor már kellően elfáradtunk, leültünk egy közeli padra, és ott folytattuk.
- Köszönöm, hogy eljöttél ma velem - hallottam Jun szomorkás hangját. Ekkor jutott eszembe, hogy egész nap én panaszkodtam, meg se kérdeztem, hogy ő jól van-e.
- Jun... minden oké? - felkarjára csúszott kezem. Ő másik kezével megszorította kézfejemet, és rám nézett.
- Most már igen - és megint ugyanott kötöttünk ki. Hosszú pillanatokig egymás tekintetét fürkésztük. Olyan megnyugtató volt... Ha Junnal voltam, akkor akár a világ vége is bekövetkezhetett, én nyugodt voltam, nem zavart semmi. Nem pillantottam el, tovább fürkésztem a barna szempárt, és ugyanazt láttam, amit én éreztem.
Ebből a meghitt pillanatból ő zökkentett vissza a valóságba, ahogy kézfejemet gyengéden megsimogatta, majd szorosan megfogva felhúzott a padról.
- Gyere, menjünk tovább - én sem éreztem késztetést rá, hogy azonnal elhúzzam kezemet, jól esett, hogy így folytattuk utunkat. Kéz a kézben. Olyan volt, mintha minden figyelmet és gondoskodást, amit az A.C.E-től hiányolok most Jun egy személyként adná nekem. Egyszerre éreztem Donghun kedves szavait, Wow néma törődését, amikor csak néz az emberre, de tudod, hogy a szemeiben mindent látsz, Junhee határozott vezetői fellépését, amivel csak óvni akar, és Jason bolondozását. Mindezt egyetlen kézben, ami most az enyémet szorította.
Nem tudom, hogy mikor szabadult fel mindkét kezem, talán amikor valamit nagyon magyaráztam, és közben kalimpáltam. Eléggé későre járt, ideje volt elindulnia mind a kettőnknek, hisz másnap ismét folytatódott a UNB élete. Egészen a buszig elkísért, hogy azt is megvárja velem. Senki nem volt a megállóban, így ugyanúgy felszabadultan tudtunk hülyéskedni. Egyik pillanatról a másikra komolyodott meg a másik maknae.
- Chan, tudod, hogy miért akartam ma veled találkozni? - nézett maga elé.
- Meeeeert túl jó barátok vagyunk, és egy napot sem bírsz ki nélkülem? - bolondoztam.
- Tényleg nem bírok ki egy napot se - mosolyodott el, de még mindig nem engem nézett.
- Jun, mi a baj? Ma már nem először vagy ilyen letört. Történt valami? - kezdtem el aggódni érte.
- Fogalmam sincs, hogy hogyan mondjam el... - aggodalmaskodott.
- Figyelj, van az a játék, az Activity. Nem tudtam, hogy valaha lesz haszna, de úgy tűnik most van! Rajzold le, írd körül, mutogasd el...
- Hogy tudsz ennyire bolond lenni? - végre rám nézett azzal a hatalmas mosolyával. Nem tudom miért, de éreztem, ahogy egyre jobban belepirulok abba a nézésbe. - Tényleg mutassam meg?
- Hát... Semmi sem gátol meg... - ritkán van ilyen, de nehezen bírtam megszólalni, így csak egy poénmentes mondatra futotta. Fejem mellett elnézett, majd maga mögé pillantott.
- Rendben - fel se fogtam mit mond, annyira gyorsan cselekedett. Két keze közé fogta arcomat, majd közelebb hajolt. Nagyra nyílt szemekkel, lefagyva álltam ott, miközben ő zavartalanul érintette össze ajkainkat. El akartam lökni, tudtam, hogy ez nem helyes. Nem dobhatunk el egy ilyen erős barátságot csak úgy! De mégsem tettem így. Lehunytam szemeimet, majd kezeimmel megfogtam az ő, arcomat szorongató kezeit. Egy pillanatra megállt, mint aki érintésemtől egyből megbánta amit tett. El akart hajolni, de nem engedtem. Követtem fejét, hogy most én csókoljam meg. Talán ugyanazt a meglepettséget érezte, amit az előbb én, de viszonozta, éreztem, ahogy elmosolyodik. Lágy, finom csók volt, olyan szeretetteljes. Nem téptük szét egymást, nyelvünk a helyén maradt. Mégis annyi mindent éreztem belül. Egyszerre volt bűntudatom, amiért én most az egyik legjobb barátom párnáit ízlelgetem, de ugyanakkor a világ legboldogabb emberének éreztem magam.
Amikor elváltunk zavartan néztünk mindenfelé, csak egymásra nem. Percekig szótlanul álltunk egymás mellett, majd a csendet én törtem meg.
- Tényleg jobban törődsz velem, mint a hyungok - zavartan vakartam meg tarkómat. Lehet, hogy nem most volt itt az ideje egy hülye viccnek.
- Igyekszem - követte példámat. Összenéztünk, majd mindketten felnevettünk, annyira furcsa volt az egész helyzet. - Nem tudom ilyen helyzetben mit kell mondani...
- Lehet egy kérdésem? - gondolkodtam el. Ő csak felhúzta a szemöldökét értetlenül. Igen, ennél jobban nem ronthatnám el a légkört. - R-randizni hívtál el? - halkultam el. Ez a része a mai napnak számomra igazi rejtély volt, de az előzőek után nekem eléggé ez jött le. Félve pillantottam fel rá, mire ő összekócolta hajamat.
- Nem amúgy, csak meg akartalak kérni, hogy mondj véleményt arról, hogy hogyan csókolok - komolynak tűnt. Nem volt semmi poénosság a hangjában, mosolyra se húzta száját. Hatalmasat csaptam homlokomra.
Kang Yuchan, te akkora hülye vagy! Miből is gondoltad, hogy majd a legjobb barátod tényleg kedvel téged és talán, ha te is éreznél iránta valamit, amit egyébként egész nap éreztél is, akkor talán, véletlenül lehetne köztetek valami...?
- Persze, hogy randizni akartam veled - felnéztem rá, ő pedig boldogan mosolygott. Egyik karjával magához húzott és erősen oda is szorított. - Kezd hűvös lenni, nem? Nem kéne a main vocalunknak megfáznia! - karomat simogatta mindeközben. Tényleg nem tudtam már mit kinyögni, annyira zavarban voltam. - Tudod, tegnap este nagyon meglepődtem, amikor a cseresznyefa virágzást hoztad fel! Én nem mertem mondani, hogy menjünk oda, akkor nagyon levágós lett volna, hogy vallomást akarok tenni... - rendben, nem kell tudnia róla, hogy csak a hyungok iránti dühöm miatt akartam ide jönni.
- És akkor most mi lesz? - fejemet mellkasához fúrtam.
- Jövő héten is lesz szabadnapunk... Habár addigra a virágzásnak vége, de kitalálok valami programot, vagy a helyszínt! - puszilta meg fejemet. Elhúzódtam tőle, és kissé szúrósan néztem rá.
- Ki mondta, hogy akarok még veled randizni? - pislogtam rá. Szája tátva maradt, szerintem megállt a szíve egy pillanatra.
- Bocsi, én azt hittem, hogy... Meg most az ölelés... - engedett el azonnal. Elmosolyodtam, majd derekát átkaroltam és lábujjhegyre állva nyomtam egy apró puszit az arcára.
- Ezt azért kaptad, mert az előbb azt mondtad, hogy csak véleményt akartál - vigyorogtam rá.
- Ugye tudod, hogy hiába kedvellek, ki tudlak még belezni? - nézett rám hitetlenkedve. - Az eszem megáll...
- Kedvelsz? Kimondtad! - mutogattam rá ujjammal.
- Elég lassú a felfogásod, az előbb csókoltalak meg és jelentettem ki, hogy ma randiztunk... - durcázott be. Olyan aranyos volt.
- Rendben, akkor jövő héten is randizzunk! - ismét telitalpon álltam és néztem a kihalt úttestet. - De ne valami nyálas romantikus filmre vigyél el, mert azonnal szakítok veled!
- Ahhoz előbb járnunk kéne... - motyogta halkan, de meghallottam.
- Jó, akkor a mai volt az első napunk együtt, na mit szólsz? - gyerekesen válaszoltam. Hogy neki semmi sem egyértelmű... Miért akarja ennyire túlbonyolítani... És még nekem lassú a felfogásom.
- Várj, akkor most... Te azt mondod... Szóval mi... - hebegett összevissza.
- Jun, fél éve ismerjük egymást és tudunk mindent. A randiknak meg épp az a lényege, hogy jobban megismerd a másik felet, és ne haragudj, de nem hinném, hogy már jobban meg tudnálak ismerni - sóhajtottam. Hallottam, ahogy ő kuncog, majd a következő pillanatban ismét megéreztem ajkait az enyémeken.

Nem sokkal később jött is a buszom, ő pedig gyalog indult el. Egész úton beszélgettünk KakaoTalkon, de olyan furcsa volt. Kellemesen furcsa. Egy olyan személy válaszolt nekem, akit ezentúl a pasimként emlegethetek...

Chan: Tényleg, akkor te vagy a barátnőm? hahaha

Jun: Na még mit nem, én vagyok a férfiasabb!

Chan: Igen Jun, persze... Most meg piros hó esik, nem?

Jun: Na jó, akkor nincs barátnő! 
Annyira fel tudsz idegesíteni néha

Chan: De azért szeretsz, nem? 
Hahó
Válaszolj már
Jó, nem akartalak megbántani
Jun... Kérlek
Ne haragudj már, én is szeretlek, csak vicceltem!
Figyelsz?

Jun: Ehm... Csak átmentem a zebrán, de ezt most lefotóztam. Kang Yuchan azt mondta szeret :P Vigyázz, vissza fogok vele élni!

Elmosolyodtam. Ha ez neki örömet okoz!
Már megint a házunk előtt álltam, de most nem fáradtan vagy idegesen, dühösen. Inkább csak siettem volna be, hogy válaszolhassak Junnak minél előbb. Benyitottam, majd cipőm levétele közben elkiáltottam magam.
- Megjöttem! - reméltem, hogy meghallották, de nem voltam benne biztos.
- Kang Yuchan! Gyere ide azonnal! - hallottam Donghun hangját szobánkból. Igaz is, elfelejtettem tegnap milyen viszonyban váltunk el... Benyitottam, és csapatunk legidősebbje egyből magához is szorított. - Hol a francban voltál? És miért nem lehet téged elérni? Tudod te mennyi az idő? Azt se mondtad, hogy hova mész, úgy aggódtunk mind! - könnyezve üvöltözött velem. - Ne merészelj még egyszer eltűnni, értetted? - ismét megszorított. Én csak visszaöleltem, kissé bűntudatom lett. Nem akartam velük veszekedni, ezért dühből letiltottam a hívásaikat mára, és teljesen elfelejtettem visszakapcsolni, annyi minden történt ma. - Ne haragudj, igazad volt, már azt hittük mentél a makacs fejed után, és megszöktél, mert nem vagyunk elég jók hozzád! - Anyukámat hallottam utoljára ennyire zokogni, amikor kiskoromban elaludtam a farmunkon, és nem találtak sehol.
- Én... Sajnálom... - motyogtam Donghun ölelésében. Szipogott egyet, majd elengedett. Nyugodtabban, apró mosollyal nézett rám.
- Menj, mosakodj meg, jó? - törölte meg szemét kezével. - Addig felhívom a többieket, hogy jöjjenek haza!
- Engem keresnek? - motyogtam, mire csak bólintott.
- De ne aggódj, mindjárt jönnek! Van egy meglepetésünk, szóval siess! - engem pedig a mosdó felé tessékelt. A kinti kis asztalra pillantottam, tele volt mindenfélével, főleg a kedvenceimmel. Középen egy kis torta, rajta a felirat: "Sajnáljuk". Nagyot nyeltem, éreztem, hogy egyre inkább bűntudatom van. Inkább beléptem a fürdőszobába, a tükör előtt megálltam, telefonomat a kezembe vettem.

Chan: A hyungok haragszanak rám

Jun: Megint vitatkoztatok? :(

Chan: Nem, csak...
Aggódtak
Nem szóltam nekik hova és kivel megyek
És nem tudtak elérni

Jun: És te még képes vagy azt mondani, hogy nem szeretnek és foglalkoznak veled :)

Chan: Donghun hyung az előbb itt sírt a nyakamba
A többiek meg a környéken keresnek
Rosszul érzem magam

Jun: De ne érezd :)
Minden rendben lesz, fontos vagy nekik

Elmosolyodtam. Hálás voltam, hogy megnyugtatott. Ismét rezgett a telefonom.

Jun: De azért nem akarnak ők is veled járni, ugye? Nem azért aggódtak, igaz?

Fel kellett nevetnem.

Chan: Tudod, nem szeretem, ha a párom túlságosan féltékeny ;)

Jun: Jó de na...
Jaj amúgy Kiseop hyung üdvözöl!
Ma nála alszok
A lakása közelebb volt, mint az enyém haha

Nyeltem egy nagyot.

Chan: De ugye nem egy ágyban alszotok?

Jun: "Nem szeretem, ha a párom túlságosan féltékeny"
Most akkor ki is az?

Chan: Utállak, ez övön aluli volt

Jun: <3 
Előre várom, hogy mennyivel szebbek lesznek így a mindennapjaink haha

Chan: Hát még én, ki fogsz készülni a sok szeretettől :P

Jun: Ez legyen a legnagyobb bajom!


Nos, akkor utószó gyanánt engedjétek meg, hogy elmeséljem honnan is jött maga az ötlet :D Mint szó esett róla, az A.C.E tényleg csinált egy live-ot erről, amit lelkesen végig is néztem. De olyan rosszul éreztem magam, mert annyira szerettem volna, ha OT5-ként látom őket, viszont erre nem sok esély van most a UNB miatt... Erre másnap láttam Twitteren, hogy drága Jununk is elment megnézni a virágzást, és egyből körvonalazódott bennem a történet alapkoncepciója. Alapból, sok doramában látni, hogy milyen romantikus is ez, amikor párok elmennek együtt megnézni ezt a gyönyörűséget, szóval nem sokat gondolkoztam :D
Annyit még engedjetek meg, hogy elmondjak, hogy kegyetlenség volt megírnom az elején a veszekedést és áldom az eget, hogy az A.C.E 5 melegszívű bolondból áll, és nem akarok belegondolni se, hogy egy pillanatig is így bánjanak a mi kis Chanunkkal :'(
A történet remélem tetszik, őszintén ezt most összességében fél nap alatt dobtam össze, ami eszembe jutott, azt már gépeltem is... De mindig így írok, szóval ne utáljatok  >< Remélem aki elolvassa/elolvasta, annak tetszett, és végezetül engedjétek meg, hogy belinkeljem a UNB két MV-jét~ 
PLEASE SUPPORT THEM

Nem szűntem meg létezni~!

Sziasztok, drága olvasóim!

Rég nem jártam már a blog környékén, valahogy minden közbe jött.... Egy-két hírről szeretnék nektek beszámolni! Először is.... Az Overcome the pain további részei elvesztek! Nagyon sajnálom, hisz nagyon jól estek a visszajelzések az eddigi részekről... De sajnos Elivel már nem szeretnénk újra írni, hisz sok új ötlet van a fejünkben, amiket mostanság szerep formájában írogatunk, és ha úgy alakul, akkor azokat is szívesen kitenném! Ha pedig kedves írótársamtól engedélyt kapok, akkor egyedül próbálnám befejezni az Overcome the pain-t emlékeim alapján. Persze, nem lenne ugyanolyan, hisz egyedül nem tudok úgy írni, és ahogy észrevettétek, Ravi részei mindig jobbak voltak az enyémeknél (azaz N gondolatainál). ^^""

Másodszor, kicsit kiszélesítettem az elmúlt évben a K-pop bandák terén a látókörömet, így megpróbálok sűrűbben hozni vagy hosszabb, vagy rövidebb ficiket, és minél több együttesről! A VIXX-ről szólótörténetek persze nem fognak abba maradni - mert szívem csücskei, és már új ötlet is van a fejemben a Chained Up által -, és amint lesz több időm, neki állok gőzerővel pötyögni kis sztorikat nektek, csak még picit legyetek türelemmel! T.T

És akkor egy lista, hogy mely szerepeinkről szeretnétek, ha meggyőzném Elit, hogy kitegyem:

- Hwanhee és Brian (FTTS)

- MarkSon (GOT7) & Navi (VIXX) (BigByung ihlette kissé bizarr, testcserés történet)

- Markson; Bnior (GOT7) & Listen és Jeehyuk (LEGEND)

További szép napot, és remélem mielőbb kaphattok valami apróságot: Namu

Overcome the pain #6

Ravi:  Vacogva érkeztem meg a lakásomhoz. Beléptem, a melegebb levegő máris életet lehelt belém. De legalább N nem fagyott meg... ez a lényeg. Gyorsan vettem egy forró fürdőt, majd eldőltem az ágyon. Fáradt voltam, így gyorsan elnyomott az álom... Ugyanaz... Ugyanaz a rémes álom...
Ken...
Miért...?

N: Leültem a kanapéra, a tévét kezdtem el nézni. Az egyik csatornán az a film ment, aminek a második részét akarom megnézni Wonshikkal. Muszáj voltam elkezdeni nézni! Pont a legjobb résznél aludtam el, de nem zavart. Minden egyes percben az a hülye, antiszociális gyökér jutott eszembe.

Ravi: Másnap is ugyanúgy beültem a kávézóba. N visszahozta a kabátom, elbeszélgettük az időt. És ez így ment heteken keresztül. Néhányszor elmentünk sétálni, hétvégenként megnéztük a filmet, elvittem egy folyóhoz, a városban is körülnéztünk, de volt egy nap, ami....

***

Aznap az időjárás megőrült. Az ég be volt borulva, zuhogott az eső és a szél teljes erővel fújt. Mintha tudták volna mi zajlik bennem. Ez volt az a nap.... Az a nap.... amin sohase kellett volna megtörténnie annak.... 

Már sírva keltem. Ennyi év után... én már nem bírtam tovább. Könnyáztatta arccal vettem fel ruhám, és hagytam el a lakást. Semmit se vittem magammal...

N: A mai nap is úgy kezdődött számomra, mint a többi. Felöltöztem, kissé jobban, mint eddig, hisz az ablakon kinézve nem volt biztató az időjárás. Már nyitás előtt bent voltam a kávézóban,vártam, hogy elkezdődjön a nap.Az utóbbi időben nagyon jól kijöttünk Wonshikkal, a szabadnapjaimat is vele töltöttem. 

11 óra is elmúlt, de Wonshik sehol. Előkaptam telefonomat, majd egy SMS-t kezdtem pötyögni: "Ya! Csak nem elaludtál? ;)" Ezzel a lendülettel el is küldtem neki.

Ravi: Csak magam elé révedtem, úgy sétáltam végig az utcákat. Nem is tudtam merre mentem, csak azt akartam, hogy vége legyen... Vége legyen a szenvedésemnek. Az emberek megnéztek, de nem zavartattam magam. A folyónál kötöttem ki. A víz zavaros volt, fel-felcsapott a híd falára. A szél csak süvített. Csak arra eszméltem fel, hogy a híd peremén álltam...

N: Semmi reagálás. Sorra küldtem még az üzeneteket, de nem kaptam választ. Inkább hívtam, de vagy nem vette fel, vagy kinyomott. Aggódni kezdtem. Szóltam főnökömnek, hogy rosszul lettem, csak hogy hazaengedjen. Az utakon szaladtam, mindent megnéztem, az utolsó kő alá is belestem, hátha ott van. A szél a szemembe fújta az esőt, alig láttam valamit. Egy hídon átkelve észrevettem, hogy rengeteg ember gyűlt egy kupacba. Utat törtem magamnak rajtuk, mikor megláttam, amire nem számítottam....

Ravi: Az emberek kicsit odagyűltek, de el-elmentek, mert féltek bármit is tenni. Még szerencséjükre... mert rájuk akartam már ordítani, hogy hagyjanak. Az időjárás miatt is szétszéledtek... Ken... Látni akarlak... Veled akarok lenni... Újra... Lábam milliméterről milliméterre egyre jobban közelítette a folyó vizét. Lehunytam a szemem és sóhajtottam egyet. Az ég egy nagyot dörgött, de nem reagáltam. A szél átjárta a ruháimat, megremegtem a hidegtől is.

N:  Lefagytam, nem tudtam mit tegyek, vagy éppenséggel mondjak. Csak álltam egy helyben, lábaim földbe gyökereztek.

- Nem teheted... - motyogtam magam elé, majd ordítva ismételtem meg. - Nem teheted, Wonshik! - rám pillantott, én csak őt figyeltem ledermedve.

Ravi: N...? Mit keresel te itt...? Rápillantottam ködös tekintetemmel. Csak ott állt az esőben, nézett ijedt szemekkel. 

- Miért is ne... - mondtam halkan, előrébb csúsztatva lábam. - Látni akarom...

N: - Wonshik... - léptem közelebb hozzá. - Ki az? Mit tett, hogy ennyire függesz tőle? Semmi értelme ennek az egésznek! - mentem egyre közelebb hozzá. Alig egy méter választott el tőle. - Ha a családod számít neked, vagy az az egy hónap... Az a kibaszott egy hónap, ameddig veled beszéltem... Ha számítok neked én! - ordibáltam. A szemembe könnyek gyűltek, egyszerűen nem tudtam mit tegyek már. Ilyenkor mi lenne a helyes reakció? Csak arra tudtam gondolni, hogy ha most leugrik onnan, én biztos megőrülök...

Ravi: Szavai ahogy elértek tudatomig, megállítottak. Mindketten számítottak nekem... N elérte azt, hogy barátomként tekintsek rá. N így is elfogadott... De Ken... Ő volt a mindenem. Ő jelentette nekem az életet... Nélküle fuldoklok ebben a világban.

Csak álltam ott, teljesen átáztam.nem tudtam mi lenne a helyes. Egy hideg kéz fogta meg az enyémet.

- Kérlek... Wonshik... - könyörgött nekem. A könnyeim fokozatosan elindultak az arcomon.

Overcome the pain #5

N: Muszáj volt elmosolyodnom rajta.
- Hozom a kávét, és a palacsintát, utána jövök! - szaladtam a pulthoz. Már épp szólni akart a palacsintáért, de nem érdekelt. Ennie kell, főleg ha egész napokat itt tölt! Gyorsan kivittem az előző asztalhoz is a kávékat, amíg az övé elkészült, és neki is odavittem. - Tessék! - tettem le elé.

Ravi: - N… tényleg nem kellene. Elég nekem egy kávé - nyafogtam neki, miközben ő leült elém.
- Nincs ellenkezés, megeszed! - szólt rám anyásan, mire én csak engedelmesen el kezdtem enni.

N: - Jó fiú! - mosolyogtam rá. - És, mesélj valamit! Én ma haszna vehetetlen vagyok, ne haragudj… - terültem szét az asztalon.

Ravi: Befejeztem az evést, majd elkezdtem kérdezni. Bár elszoktam a beszélgetésektől... Rákérdeztem most hol lakik, mire megtudtam hogy beljebb a városban bérel egy kis lakást, ott él egyedül. A szülei egy kicsit messzebb, egy kertes házban élnek.
- És N… hány éves vagy?

N: Örültem annak, hogy normálisan kezdtünk beszélgetni, és végre nem csak egyszavas válaszokat kaptam tőle, mint eddig.
- Most töltöttem a 25-öt, és olyan öregnek érzem magam… - mosolyodtam el.

Ravi: - Ne érezd azért annnnyira öregnek magad… - nevettem fel halkan. - … Hyung - tettem hozzá mosolyogva.

N: - Hyung? - pislogtam rá. - Akkor te hány éves is vagy? - mosolyodtam el. Nem kellett sok, ismét belemerültünk a beszélgetésbe, egészen zárásig faggattam őt. - Remélem nem untattalak már így a végén… - nevettem tarkómat vakarva.

Ravi: - Dehogy! - mosolyogtam rá. Az elmúlt napokban boldog voltam. Milyen régen éreztem már magam így…  Felálltunk, én kifizettem amit ki kellett, majd miután átöltözött, kiléptünk az esti hűvös levegőre.
- Nem sétálunk egy kicsit? - javasoltam neki, osszehúzva magamon kabátom.

N: - De, nagyon szívesen! - kaptam magamra vékony kardigánom. Reggel valahogy otthon hagytam dzsekimet, így kissé vacogtam útközben. Fogaim kopogását szerintem az egész ország hallotta, mikor egy-egy nagyobb szél majdnem elfújt lábaimról.

Ravi: Néha-néha rápillantottam N-re, aki próbálta egyre jobban összehúzni magán azt a vékony ruhadarabot. Nem tudtam nézni, ahogy majd' megfagy. Levettem magamról  meleg kabátom és a hátára terítettem. - Bújj bele nyugodtan. Nem fogsz fázni - mosolyogtam rá, miközben összeborzongtam a hidegtől. Zsebre dugtam a kezemet.

N: - K-köszönöm… - dadogtam, majd belebújtam. Nagyon jól esett ez a kis törődés tőle. Némán mentünk egymás mellett, majd ismet elhaladtunk a tegnapi plakát előtt. - Wonshik-ah! Meg kéne beszélni, hogy mikor megyünk a filmre! - vigyorodtam el, csak hogy ne legyen olyan csend a kihalt utcán.

Ravi: - Um… jövő hét? - néztem rá kérdően. Ő beleegyezett és mosolyogva értük el a buszmegállót. Beszélgettünk még pár dologról míg vártunk N buszára.
- Wonshik-ah, megadod a számod? 
- kérdezte kiskutyaszemeit rámvetve.
- Persze, hyung - elővettem a telefonom és lediktáltam a számom. Ő ugyanígy tett az övével.  Később meg is érkezett a busz. Megvártam míg felszállt es elfoglalta a helyét. Mosolyogva intettem neki, mikor a busz elindult, majd  eltűnt az úton. Sóhajtva indultam hazafelé.

N: A buszon elővettem telefonomat, és nézegetni kezdtem. A névjegyzékben egy új szám nézett vissza rám. Wonshik. Valahogy ezalatt a pár nap alatt annyi minden törtent… Találtam egy embert, aki a személyiségem ellenére is képes volt beszélni velem, és ez nagyon jól esett. Amint hazaértem ledobtam magamról a kabátot, és a pulóvert… várjunk… A kabát… fel akartam még hívni, de jobbnak láttam fel tizenkettőkor nem zargatni szegény fiút. Majd holnap odaadom neki, úgyis bejön, ha az elmúlt napokból vonom le a következtetemést, és amúgy is, Minsoo is mondta, hogy Wonshik minden nap iszik itt egy kávét, és egész nap annál az asztalnál ül, ahol szokott. Remélem azért hazafelé nem fagy meg…

Overcome the pain #4

N: - Talán jótékonykodhatnék! - vetettem fel. - Habár nincs pénzem, de ha van, azt szeretem magamra költeni… - néztem magam elé, majd Ravira pillantottam. - Tudom, nem vagyok jó ebben, de ilyenkor remekül szórakozok! - kb. egy órán át kerestünk nekem életcélt, mire feladtuk, mert eljött a zárás. Ma nem én voltam soron (szerencsére). 'Barátom' már épp indult volna, de utána szóltam.
- Wonshik-ah! - szaladtam utána. - Elkísérhetlek? - mosolyogtam.

Ravi: - Um… - kicsit hezitáltam, hisz szerettem az esti fényekben egyedül… már csak egyedül… sétálni. - Persze - mondtam vegül. Bár eddig senkit se engedtem magamhoz ennyire kozel se… így is féltettem N-t. Odajött mellém és együtt indultunk el.

N: Magam sem értettem miért, de kedvem volt vele lenni. Mint valami rossz szerelmes, de épp ellenkezőleg! Örültem, hogy sikerült szóra bírnom, és jobb kedvre deríteni! Megálltam egy nagy plakát előtt.
- Wonshik! Te majd szépen eljössz, és megnézed velem ezt a filmet! - mutogattam előre. - Nincs kifogás, jössz és kész! - szaladtam utána, hogy behozzam a távolságot, amivel lehagyott.
Nem is tudom ezt miért mondtam, talán csak nem akartam szótlanul sétálni mellette, és ezzel töltöttem ki az űrt.

Ravi: Nem N. Én nem megyek sehova. Én nem akarom hogy… nem. Így is túl közel vagy már hozzám. N kérlek… Gondolataim teljesen belepték a fejem, azt se tudtam mit tegyek. Legszívesebben ordítottam volna. Mindenhonnan hangok szűrődtek felém...
- Meglátjuk ~ - motyogtam az orrom alatt. Lehajtottam a fejem, miközben N csak nézelődött, gondolom erre meé nem volt. Nagy háztömbök, a játszótéren gyerekek hada.

N: Érdekes volt ezt a helyet látni, nem itt nőttem fel. Anyámék egy kertes házban neveltek, a város szélén, később én költöztem Szöul szívébe, de erre még nem jártam… Mentem tovább egyenesen, méterek után tűnt fel, hogy Wonshik befordult. Visszarohantam hozzá egy ház kapujába.
- Szóval itt laksz! - néztem fel az épületre. Bólintott. - Remélem holnap is látlak! Szerintem találunk beszélni valót! - veregettem meg vállát. - Jóéjszakát! - öleltem gyorsan magamhoz. Na igen, kicsit túl közvetlen vagyok az emberekkel…

Ravi: Éreztem ahogy átölelt, agyam vészesen dolgozta fel az egész jelenetet és hirtelen csak ellöktem magamtól.
- É-én… bocs… - motyogtam zavartan. - Jóéjt - mondtam, majd berohantam az épületbe N-t otthagyva. Lihegve érkeztem meg az emeletre, előkapkodtam a kulcsom és bent is voltam. N… nem tudod mit teszel.

N: - Szia - motyogtam a levegőbe amint ott hagyott. Lassan battyogtam a megállóba, közben üres tekintettel néztem magam elé, várva hogy mikor jön a busz. Hazamentem, majd a kanapén eldőlve gondolkoztam ezen a fiún. Vajon mindig ilyen volt? Vagy ha nem, akkor mitől lett ilyen? - futottak át agyamon a gondolatok.

Ravi: Nem kellene… Ez a két szó ismétli egyfolytában önmagát az agyamban és nem hagy nyugodni. Gondoltam veszek egy forró fürdőt. A víz nyugtatóan csorgott végig testemen, kicsit enyhült a görcsös hangulatom. Kiszálltam a zuhany alól, megtörülköztem, majd miután felhúztam egy alsót, belebújtam a köntösömbe. A konyhába érve, belenéztem a hűtőmbe. A látvány miatt sóhajtva túrtam bele fekete hajamba. Alig volt valami amit ehettem volna. Becsaptam az ajtót inkább és bementem a szobámba, majd eldőltem az ágyon. Olyan hideg volt az ágy így egyedül… Hiányzott…

N: Telefonomra keltem. Fáradtan kapcsoltam ki az ébresztőt. Semmi kedvem nem volt a mai naphoz. Sem bemenni dolgozni, sem jópofát vágni minden embernek, aki csak betér hozzánk.
Gyorsan lezuhanyoztam, de a víz alatt is majdnem beájultam. Alig aludtam az éjszaka valamit, csak forgolódtam. Inkább csak siettem a kavézóba, ott legalább felébredek valamennyire a sok rohangálás közepette.

Ravi: Másnap kicsit korábban mentem be a kávézóba. Mégegyszer bocsánatot akartam kérni tőle. Aznap kicsit hűvösebb volt, kabátot kellett vennem, mikor kimentem. Kezeimet kabátzsebeimbe rejtettem, úgy róttam végig az utakat. Szótlanul érkeztem meg a kávézóba.

N: Kezeimre dőlve szunyókáltam el, ha Minsoo nem bök oldalba átalszom a műszakot.
- Hakyeon, ott a vendéged! - keltett fel. Rámosolyogtam kollégámra, majd megdörzsöltem szemeimet. Wonshikot pillantottam meg. Lassan odamentem hozzá, közben egy széket is felborítottam.
- Hogy az a… - káromkodtam magamban. Ahogy visszatettem helyére, odaléptem Hozzá.
- Mit hozhatok? -  vettem kezembe a kis füzetemet tollammal együtt.

Ravi: - A szokásos kávét - mosolyogtam rá. Mielőtt távozott volna megszólaltam. - N… - visszafordult és kérdőn nézett rám. - Bocsánat tényleg a… tegnapiért - nem néztem rá, zavartan pillantottam ide-oda.

Overcome the pain #3

Ravi: Csaj…? Dobott…? Sokkal rosszabb mint amit te el tudsz képzelni N. Nem is tudod milyen… mikor a legfontosabbat … aki a másik feled volt. Elveszited. Örökre. Fejem lehajtottam, visszafogtam az érzelmeimet és csak megráztam a fejem. Egy idegennek nem fogom kitárni az életem.
- Nem, dehogy. De… inkább hagyjuk.

N: - Ahogy gondolod… - inkább hanyagoltam a témát, és másról kérdeztem. - És mit dolgozol? Te például ezt tudod rólam, én viszont nem! - mi a frász ütött belém? Soha nem szoktam így ismerkedni, barátkozni, de ő egyszerűen annyira más, mint a legtöbb srác, és mindent tudni szeretnék róla… ha a csajáról nem mesél… kit érdekel? De nem akarom, hogy ilyen távolságtartó legyen…

Ravi: - Én… nem dolgozom - húztam el a szám. - Régen én is pincérkedtem csak egy étteremben, meg… a haverjaimmal… volt egy csapatunk, így együtt az utcán táncoltunk. Onnan is jött be valami amivel el tudtam tartani magam - Jézusom… az is mikor volt. Hol vannak már azok az évek? Milyen jó volt látni azt a sok arcot körülöttünk, miközben táncoltunk… Az az érzés, ami átjárta a testem. Boldogság? Mi az?

N: - Táncoltál? Én is azt csináltam régen, annyi különbséggel, hogy én nem kerestem vele semmit… És miért hagytad abba? - ahogy kérdezgettem egyre több hasonlóságot találtam a kettőnk életében. Nem vagyok az a jó hallgatóság, de valahogy őt kíváncsian figyeltem, érdekelt minden szava.

Ravi: Miért hagytam abba? Mert a tánc hozzá kapcsolódott..Miután megismerkedtünk, bevettük a csapatunkba, de mikor elment… minden szétbomlott. A tánc lételemem volt, de csak őt juttatta eszembe. Megőrültem volna, ha folytattam volna.
- Egy barátunk elköltözött, így szétesett a csapat, egyedül meg nem volt értelme folytatnom. Vagyis én akkor úgy láttam - hazudtam, nem akartam az igazságot kiteregetni.

N: Félre húztam számat.
- Ohh, értem… - hirtelen nem tudtam mit kérdezni, de épp ekkor jött egy kisebb társaság hozzánk így zárás előtt. - Ha nem haragszol… - mutattam a csapatra. - Remélem most megvársz! - mosolyogtam rá, majd szaladtam is felvenni a rendeléseket.

Ravi: - Persze, menj csak! - eresztettem meg egy halvány mosolyt, visszatértem a merengésembe. Hihetetlen ez a srác. Figyeltem, ahogy udvariasan köszönt, felvette a rendelést és pár perc múlva vitte is oda nekik. Ez az ember… még ha csak halványan is… de megmosolyogtatott. Nem hittem volna hogy lesz ilyen. N… ki vagy te?

N: - Akkor három presszó kávé, egy cappucino, két narancslé, és egy napi specialitás. Még valamit? - kérdeztem a tálcát magam előtt tartva.
- Nem, köszönjük! - mondta egy nő. Bólintottam, majd visszamentem Wonshikhoz.
- Borzalmas egy nap a mai… Egész nap senki, majd beállít a fél város… - motyogtam, fejemet hátrahajtva. - Apropó, látom megittad a kávéd, hozzak még valamit? - pattantam fel azonnal.

Ravi: - Ah, ne fáradj, nem kell, köszönöm - úgy nézett rám, mint aki szeretne hozni nekem, de csak elmosolyodtam arcát látva. - Tényleg, ülj vissza inkább - böktem a székre fejemmel.

N: - Hát… ahogy gondolod… De ha bármi kell szólj, én a vendégért vagyok! - vigyorogtam. - De lehetne egy kérdésem? - szemöldökét felhúzta, úgy figyelt. Mélyet sóhajtottam mintha valami nagyon fontosat akarnék kérdezni. - Tényleg túlságosan hiperaktív vagyok?

Ravi: Azt hittem valamit megint az életemről akar megtudni… erre előállít egy ilyen kérdessel. Istenem… N… Megforgattam a szemeim.
- Már megijedtem. Hát… annyira nem ismerlek, de… szerintem csak egy kicsit - vetettem rá egy vigyort. - Csak örülsz az életnek és élvezed. Nagyon vidám vagy és ezt kimutatod.

N: Elmosolyodtam, szélesebben, mint az előbb.
- Köszönöm, ez kedves volt. De most végre rendesen mosolyogsz, és ez volt eddig a célom! Szóval, most, hogy ezt elértem, kell segítened, hogy találjak egy új életcélt! - tettem keresztbe kezeim.
- Miért én? - értetlenkedett.
- Mert miattad elértem az eddigit… A te hibád! - néztem rá szúrosan, de végül csak elröhögtem magamat.

Ravi: - Hülye... - majdnem én is elröhögtem magam, de csak egy mosolyra futotta. - Akkor mi legyen.. Hm.. - úgy tettem mint aki nagyon gondolkozik. 

But I love you… [HYUKBIN (+18)]

Két ember, két teljesen más élet, két era, és csupán két év korkülönbség. Lee Hongbin és Han Sanghyuk hónapok alatt kerültek olyan szoros viszonyba, ami évek alatt sem sikerül több embernek. A Rock Ur Body volt az, ami teljesen megváltoztatta mindkettejük életét.

SUPERHERO

Az a nap sem tért el különösebben a többitől, leszámítva a maknaeban fegyülemlő rengeteg érzelmet.

A konyhában állt, maga előtt a  pulton egy kés. A tökéletes időpontra várt.

Senki sem volt otthon, hyungjainak mind dolga volt. A Superhero promotálása mindannyiuknak nehéz, de legkevésbé talán Hyuknak - gondolná a külső szemlélő, akinek a fiúról az a benyomása, hogy néha talán ott van a színpadon, esetleg a refrénben segíti társait.
Az egész időszak a maknae-nak volt a legnehezebb. Hirtelen, egyik napról a másikra el kellett válnia családjától, hogy álmát megvalósítsa. Igen, ő választotta ezt az utat, de nem hátralhatott meg. Még.

Remegő kézzel nyúlt az éles tárgy felé. Biztos akarja ő ezt? Mindenkinek könnyebb lesz. A következőkben nem lábatlankodik majd a színpadon, nem kell senkinek sem kerülgetnie őt a Jellyfish-nél - gondolta. Legfőképp Hongbin hyungnak kell majd örülnie, hisz az idősebb nem rejtette véka alá: nem örül a maknae-nak.

- Sanghyuk-ah! - kiáltotta valaki. Ő csak odafordult, a kés még mindig kezében. - Tedd azt le, kérlek!
- Miért hyung? - kérdezte egy apró, féloldalas mosoly kíséretében. - Csak könnyítek az életeden!
- Miket beszélsz? Nem teheted ezt, érted?! Mi lesz a családoddal? Mi lesz velünk, velem?! - fakadt ki Hongbin.
- Veled? Visual-maknae lehetsz, hát nem remek? - az idősebb közelebb lépett hozzá, majd megérintette karját.
- K-kérlek… - dadogta könnybe lábadt szemmel. A maknae lába megremegett, amint rájött mit is tehetett volna. Zokogásban tört ki, de hyungja nyugtatni kezdte. - Ezt nem említjük a többieknek, rendben? Kettőnk titka lesz! - Hongbin is itt jött rá, hogy a maknae még fiatal. Nem kezelheti ő sem úgy, mint egy eltiporható kis élőlényt. Foglalkozni kell vele, ápolni az apró lelkét, és ahogy látszik, ez a feladat rá marad.
A többiek is szép csendben értek haza, az órákkal ezelőtti incidensből semmit sem vettek észre, csak annyit, hogy a két legfiatalabb önfeledten nevet. Hakyeonnak ez az apróság szemet is szúrt, de nem jegyezte meg. Inkább örült, hogy Hongbin végre belátta: a maknae egy elbűvölő személy.

ROCK UR BODY

A két jómadár néhány hónap leforgása alatt elválaszthatatlan lett. A következő MV-jükben jobban látszik, hogy Hyuk is jobban élvezte az egészet. Lehet, hogy csak a pörgős dal az oka, hogy a SISTAR Dasom-jával találkozhatott,  vagy csak hyungjai hülyesége a VIXX TV-ben, de az viszont biztos, hogy Lee Hongbin nagyon sokat segített a fiún. Talán olyan sokat, hogy a visual legjobb barátja, Jaehwan elhanyagolva érezhette magát, még ha ezt nem is kötötte a fiatalabb orrára. Minden szabad másodpercet együtt töltöttek, ami nem volt nehéz, hisz alig akadt egy-egy pihenésre szánható percük. Amíg az idősebbek aludtak, ők beszélgettek, éjszakánként megtárgyalták, hogy Hongbin barátnői mennyire undorítóan bántak a fiúval, és megfogadták egymásnak, hogy nem lesz olyan barátnőjük, aki a másiknak nem tetszik. A sok halk kuncogásuk mellett, az éjszaka sötétjében észre sem vették, hogy mikor melyik bandatársuk van ébren, és hallgatja a két legkisebb agymenéseit.

Egy este viszont Hyuk közölte Hongbinnel: talált magának valakit. Az idősebb gyomra akaratlanul is görcsbe rándult a gondolattól. A maknae pedig csak mesélt és mesélt a hölgyről. A lány a leírás alapján kész főnyereménynek tűnt, olyan, akit Sanghyuk megérdemel. Hongbin ezt mégsem látta be.
- Holnap ráérsz? Bemutatnálak Saejinnek! - szemében tükrződött az izgatottság.
- Szerintem értelmetlen lenne. Úgyis azt mondanám, hogy nem illik hozzád! - magyarázta az idősebb.
- De hyung~ - nyafogott a maknae.
- Nincs de. Nem illik hozzád! - pattant fel helyéről Bin, és kiszaladt a mosdóba. Arcát megmosta egy kis hideg vízzel, hogy lenyugodhasson. Maga sem tudta miért, de felzaklatta ez a pár szó. És maga a név sem tetszett neki, habár ha rákérdeztek volna miért, értelmes választ nem tudott volna adni.

Mikor kilépett a fürdőből eszébe jutott a dormba költözésük utáni első pár nap. Amikor Daewon Ravival megviccelte a maknae-t zuhanyzás közben. Elvitték az összes ruháját, egy törölközőt se hagytak ott neki, hátha feladja a MYdol versenyét, és nagyobb esélyük lesz a többieknek bekerülni. Amikor Sanghyuk kilépett teljesen meztelenül, akkor Hongbin lefotózta, és azt mondta, hogy kiteszi a fancafe-ba, ha nem lép vissza. Hyuk erre csak ennyit válaszolt:
- Tedd csak, hyung. Ezzel nem tudsz eltántorítani a céljaim elérésétől. És ha látni fogják ami alul van? Akkor is titeket tesznek ki a versenyből, mert ilyet tettetek ki rólam. Szóval csak hajrá! Egyébként, nekem is van pár előnyös képem rólatok! - nagyot nevetve lépett be szobájukba, ahonnan Hakyeon szemét takargatva szaladt ki.
- Sanghyuk! Azonnal hagyd ezt abba, öltözz fel, mielőtt Taekwoon vagy Yoochun elhányja magát… - azt a fotót Hongbin azóta is őrzi. Eleinte csak azért hagyta meg, mert később jó lehet zsarolás céljából, de utána meg csak jó volt ránézni. Hongbin se értette miért kell neki egy nála két évvel fiatalabb fiú férfiasságáról kép, de amikor debut után meglátta, hogy szimplán előjáték céljából kergeti egymást Ádám-kosztümben N és Ravi, amíg ők a nappaliban ettek, és röhögtek rajtuk, már nem is keresett rá választ.

Gondolkozását a maknae szúrós tekintete szakította meg a mosdó elől.
- Nem is ismered őt, Hongbin hyung! - emelte fel hangját a fiatalabb. - Honnan tudod milyen lány kell nekem?!
- Sanghyuk-ah, aludni akarok, kérlek - tolta arrébb Hyukot, de ő ismét elé állt.
- Mi bajod van velem? Kezded azt, amit a debut-nél, Hongbin?
- Hol marad a "hyung"? - kerekedett ki szeme az idősebbnek.
- Egy ilyen ember ne várjon tőlem tiszteletet! - indult meg a szoba felé Hyuk, de egy kéz visszahúzta.
- Ne szemtelenkedj, mert megbánod! - féloldalas, kissé gonosznak mondható mosoly húzódott Hongbin arcára.
- Nem félek tőled! - köpte már a szavakat a maknae. Idegességében az idősebb a vécébe rángatta, majd erőszakosan csókolni kezdte. A fiatalabb nem tudta hirtelen mit is tehetne, már épp lökte volna el magatól hyungját, mikor az nyakára tért át, harapdálni kezdte azt. Másodpercek alatt fordította meg barátját, majd nekilökte férfiasságát Hyuk fenekének. Két vékony pizsama nadrág választotta el az idősebbet attól, hogy megtegye, amit akar.
- H-hyung… - dadogta Hyuk.
- Most hirtelen már tisztelsz? Milyen vicces… - kuncogott Hongbin. - Ne aggódj, nem leszek óvatos! - a maknae nagyot nyelt, majd vergődni kezdett.
- Eressz el! - morogta. Hongbin erős karjai nem eresztették. Egy kézzel volt olyan erős, hogy Hyuk két kezét le tudta fogni. Az idősebb csak a falnak lökte. - Mit akarsz?! - Hongbin elvigyorodott, alsó ajkába harapott, majd kezét a fiatalabb nadrágjába vezette, és Hyuk férfiasságát kezdte el simogatni.
- Vajon mit akarhatok~ - súgta a maknae fülébe. Lassan húzta le mindkettejük nadrágját, majd azonnal magában érezhette hyungját a legkisebb. A fájdalomtól azonnal felnyögött, szemeit es fogait összeszorította. Hongbin eleinte lassan mozgott benne, majd egyre csak gyorsított. Pillanatok alatt tempója őrülten gyors lett, Hyuk minden egyes lökésnél a falnak nyomódott, úgy nyöszörgött. Hongbint ez bosszantotta. Ő mieért nem élvezi? Nem is kell, hogy élvezze, akkor legalább probálna menekülni, vagy hasonlók! De ehelyett semmit nem tesz! Ennyire hidegen hagyná már a közelsége? - futottak át agyán a gondolatok.

Saját magát idegesítette fel, ami miatt a maknae bűnhődött. Lassitott tempóján, majd inkább mélyeket lökött mintsem gyorsan. Hyuk majd' összerogyott, két lába felmondta a szolgálatot. Hongbin az egy órányi "játszadozás" folyamán háromszor erőszakolta meg társát. Mikor már úgy érezte, hogy konkrétan a lelket is kidugta a maknaeból, otthagyta a mosdóban, és elvonult aludni. Arra ügyelt, hogy társai közül ő keljen fel leghamarabb, nehogy valaki megtalálja Hyukot.

A maknae nem volt a vécében ahol hagyta. Azonnal lefagyott, az egész lakást felkutatta utána. Bűntudata lett, félt, hogy esetleg baja lett a maknae-nak, vagy ami a legrosszabb: megtett azt, amiről Hongbinnek anno sikerült lebeszélnie…

Ravi szobája felől hallotta meg kettejük nevetését. Nos igen, a rapper az egyetlen, aki külön szobát tudhat a magáénak a manager hyungon kívűl. Azt beszélték meg Hakyeonnal, hogy Wonshiknak kell egy kis hely, ahová elvonulhat dalokat írni, vagy csak ihletet gyűjteni. Persze mind a hatan tudták, hogy Ravi az elviselhetetlen horkolása miatt került külön, mégha ezt nem is mondták ki.
Hongbin kopogott, majd benyitott. Wonshik értetlenül nézte, hogy a fiatalabbak mit keresnek nála reggel hatkor.
- Elnézést a zavarásért hyung… de Sanghyuk… H-hogy-hogy itt vagy? - dadogta félénken a visual.
- Rosszul lettem éjszaka… Ravi hyung csak megtalált a mosdóban! - mosolygott. - Ne aggódj hyung, jól vagyok! - Hongbin nagyot sóhajtott. Ezek szerint Ravi nem tud semmiről.
- És beszélhetnénk? - intett fejével, hogy menjenek ki. A maknae követte. Nagyon félt. Elképzelése sem volt arról, hogy most mit kaphat az idősebbtől az éjszakai után. - Miért nem az volt az első dolgod, hogy elmondasz mindent Wonshik hyungnak? Nagyon sajnálom azt, amit tettem, magam sem tudom, hogy miért borult el az agyam, de nem értem, egy normális ember rég kirugatott volna a bandából emiatt…
- Emlékszel arra a napra? - kezdett bele Hyuk. - Megmentetted az életemet. Én pedig megfogadtam, hogy bármit is teszel, én mindig is hálás leszek neked. Mikor idejöttem nem volt senkim, tudod az én családom nem gazdag, ezért döntöttem el, hogy segíteni fogok nekik. Minden fizetésem felét elküldöm anyának és apának… Mikor mondtad, hogy mi lesz a családommal, akkor eszembe jutott mindez… Hogy nem csak a szívük hasadna meg, de az a kis segítség se lenne nekik, ráadásul szégyenbe hoznám őket. Te viszont eszembe juttattad ezt, és hálával tartozok neked.
- Sanghyuk-ah, én…
- Hyung, mindegy… felejtsük el, te az én titkomat örzöd, én pedig a tiédet. De ha nem haragszol, Ravi hyung már vár! - kerülte meg a visualt, de ő visszarántotta. A maknae szemeibe nézett, majd apró mosoly ült ki arcára, mikor a fiatalabbat megcsókolta. Hyuknak ez volt az első csókja - hisz az éjszakait nem számította -, nem tudta mit hogy kell csinálnia, ezért belegondolt mit mondtak nekik a felvilágosító órákon a gimnáziumban, és próbált mindent úgy tenni, ahogy azt kell.

Hongbin nyaka köré fonta karjait, amíg az idősebb keze a maknae derekán pihent. Nem siettek el semmit, lassan ízlelték egymás párnácskáit. Elválásukkor Hyuk kérdőn pillantott Hongbinra.
- Ez éjszaka lemaradt a nagy kapkodásom közepette… - pirult el. Sanghyuk se értette miért csókolt vissza, de azt tudta, hogy nem bánta meg. Sőt, a maga elvetemült módján a mosdóban történteket is élvezte.
- Hyung, ezek után mit mondok Saejinnek? - döntötte homlokát az idősebbének Hyuk.
- Azt, hogy az a hülye visual bandatársad nem engedi, hogy randizz, mert tervei vannak veled!
- Értem! - nevetett a maknae. Percekkel később megszólalt Hongbin:
- Biztos nem haragszol? - húzta el száját.
- Akármennyire is fáj a fenekem, nem… - simított végig arcán Hyuk.
- Khm… Nem akarok zavarni, de ha már így belemelegedtetek a dolgokba… Engem érdekelne ez a Saejin! - karolta át kettejük vállát Wonshik. Felnevettek ezen a mondaton, és mindannyian egyetértettek abban, hogy Ravi sosem fog változni. Egymásra néztek, halványan elmosolyodtak, és szemük előtt lepörgött a következő pár év, amit egymással tölthetnek majd a VIXX-nek hála. Hyuk Hongbinhoz bújva aludt el éjszaka, de még egyszer a biztonság kedvéért rákérdezett:
- Ugye ma este nem megyünk vécére? - remegett meg. Hongbin csak egy apró puszit nyomott Sanghyuk fejére, majd mindketten mély álomba merültek……… volna, ha a szomszéd szobából kivételesen nem hallatszódott volna át a rapper horkolása. Hiába, az a dorm egy olyan hely, ami soha sem fog változni.