Ravi: Csaj…? Dobott…? Sokkal rosszabb mint amit te el tudsz képzelni N. Nem is tudod milyen… mikor a legfontosabbat … aki a másik feled volt. Elveszited. Örökre. Fejem lehajtottam, visszafogtam az érzelmeimet és csak megráztam a fejem. Egy idegennek nem fogom kitárni az életem.
- Nem, dehogy. De… inkább hagyjuk.
N: - Ahogy gondolod… - inkább hanyagoltam a témát, és másról kérdeztem. - És mit dolgozol? Te például ezt tudod rólam, én viszont nem! - mi a frász ütött belém? Soha nem szoktam így ismerkedni, barátkozni, de ő egyszerűen annyira más, mint a legtöbb srác, és mindent tudni szeretnék róla… ha a csajáról nem mesél… kit érdekel? De nem akarom, hogy ilyen távolságtartó legyen…
Ravi: - Én… nem dolgozom - húztam el a szám. - Régen én is pincérkedtem csak egy étteremben, meg… a haverjaimmal… volt egy csapatunk, így együtt az utcán táncoltunk. Onnan is jött be valami amivel el tudtam tartani magam - Jézusom… az is mikor volt. Hol vannak már azok az évek? Milyen jó volt látni azt a sok arcot körülöttünk, miközben táncoltunk… Az az érzés, ami átjárta a testem. Boldogság? Mi az?
N: - Táncoltál? Én is azt csináltam régen, annyi különbséggel, hogy én nem kerestem vele semmit… És miért hagytad abba? - ahogy kérdezgettem egyre több hasonlóságot találtam a kettőnk életében. Nem vagyok az a jó hallgatóság, de valahogy őt kíváncsian figyeltem, érdekelt minden szava.
Ravi: Miért hagytam abba? Mert a tánc hozzá kapcsolódott..Miután megismerkedtünk, bevettük a csapatunkba, de mikor elment… minden szétbomlott. A tánc lételemem volt, de csak őt juttatta eszembe. Megőrültem volna, ha folytattam volna.
- Egy barátunk elköltözött, így szétesett a csapat, egyedül meg nem volt értelme folytatnom. Vagyis én akkor úgy láttam - hazudtam, nem akartam az igazságot kiteregetni.
N: Félre húztam számat.
- Ohh, értem… - hirtelen nem tudtam mit kérdezni, de épp ekkor jött egy kisebb társaság hozzánk így zárás előtt. - Ha nem haragszol… - mutattam a csapatra. - Remélem most megvársz! - mosolyogtam rá, majd szaladtam is felvenni a rendeléseket.
Ravi: - Persze, menj csak! - eresztettem meg egy halvány mosolyt, visszatértem a merengésembe. Hihetetlen ez a srác. Figyeltem, ahogy udvariasan köszönt, felvette a rendelést és pár perc múlva vitte is oda nekik. Ez az ember… még ha csak halványan is… de megmosolyogtatott. Nem hittem volna hogy lesz ilyen. N… ki vagy te?
N: - Akkor három presszó kávé, egy cappucino, két narancslé, és egy napi specialitás. Még valamit? - kérdeztem a tálcát magam előtt tartva.
- Nem, köszönjük! - mondta egy nő. Bólintottam, majd visszamentem Wonshikhoz.
- Borzalmas egy nap a mai… Egész nap senki, majd beállít a fél város… - motyogtam, fejemet hátrahajtva. - Apropó, látom megittad a kávéd, hozzak még valamit? - pattantam fel azonnal.
Ravi: - Ah, ne fáradj, nem kell, köszönöm - úgy nézett rám, mint aki szeretne hozni nekem, de csak elmosolyodtam arcát látva. - Tényleg, ülj vissza inkább - böktem a székre fejemmel.
N: - Hát… ahogy gondolod… De ha bármi kell szólj, én a vendégért vagyok! - vigyorogtam. - De lehetne egy kérdésem? - szemöldökét felhúzta, úgy figyelt. Mélyet sóhajtottam mintha valami nagyon fontosat akarnék kérdezni. - Tényleg túlságosan hiperaktív vagyok?
Ravi: Azt hittem valamit megint az életemről akar megtudni… erre előállít egy ilyen kérdessel. Istenem… N… Megforgattam a szemeim.
- Már megijedtem. Hát… annyira nem ismerlek, de… szerintem csak egy kicsit - vetettem rá egy vigyort. - Csak örülsz az életnek és élvezed. Nagyon vidám vagy és ezt kimutatod.
N: Elmosolyodtam, szélesebben, mint az előbb.
- Köszönöm, ez kedves volt. De most végre rendesen mosolyogsz, és ez volt eddig a célom! Szóval, most, hogy ezt elértem, kell segítened, hogy találjak egy új életcélt! - tettem keresztbe kezeim.
- Miért én? - értetlenkedett.
- Mert miattad elértem az eddigit… A te hibád! - néztem rá szúrosan, de végül csak elröhögtem magamat.
Ravi: - Hülye... - majdnem én is elröhögtem magam, de csak egy mosolyra futotta. - Akkor mi legyen.. Hm.. - úgy tettem mint aki nagyon gondolkozik.
