• KEN POV •
- Én csak azt mondom hyung, hogy mindenkinek jobb, ha túl teszed magad rajta.... Legfőképp neked... - vereget vállba Ravi, majd egyedül hagy. Dühömben csak szétszakítom a rajzot, amit még róla készítettem, majd felordítok az üres szobában. Senki sem hallja. Senkit sem érdekel mi van velem. Főleg őt nem.
Harag gyűlik szívembe, amikor csak rá gondolok- Az együtt töltött napok, az, hogy teljesen megbíztam benne. És a legfájdalmasabb az, hogy mindezek ellenére szeretem. Mély sebet ejtett szívemen késével, amikor kimondta: "Vége." Olyat, ami talán egyszer begyógyul... egyszer... talán.... Akkor, ha újra látom, és elmondhatok neki mindent.
Ezen gondolatok miatt szívem hevesen verni kezd, majd' kiugrik helyéről. Nyugodj meg Jaehwan, ennyi volt... - gondolom. Hirtelen mocorgást hallok, az ablak felé fordulok. Csak a szél viccelt meg. Szomorkás mosoly húzódik arcomra.
- Miért is hittem, hogy te vagy? - mondom, mikor a kis asztalról felvett képkeretre meredek, benne egy fotó róla. - Túl sokat képzeltem ebbe a kapcsoltba... Egy csoda volt, hogy megismerhettelek. Egy örökkévalóság volt, mire rájöttem, hogy szeretlek. De mára már egy rémálom az egész... - hirtelen harag önti el szívemet. A másodperc tört része alatt vágom falhoz a keretet dühömben. Mérgesen fújtatok, majd ledőlök a székbe. Ennyit kérdezek magamtól: miért?
A választ még mindig nem találtam meg, de már nem is keresem. Örökre el akarlak felejteni. Nem érdekel hogyan, csak szállj ki az ámaimból, mert így lesz belőlük a legkínzóbb rémálom.
